Három x-szel azzal előrukkolni, hogy “leléptem egy évre EVS-ezni” első blikkre még a családom és a legközelebbi barátaim szemében is olyan volt, mint egy szépen ívelt, ám hetyke mozdulattal a hátam mögé hajítani egy már előre megváltott menetjegyet és spontánul felszállni egy random vonatra az ismeretlen felé. Nem időszerű, mert karrier-kapcsolat- család-satöbbi, pedig ennek kb. az ellenkezőjéről van szó. Hogy miért?

Azok, akik a korhatár küszöbén adják a fejüket “EVS-ezésre”, a világra és változásra nyitott - meglehet kicsit lassabban érő, de - tudatos keresők. Olyanok, akik mögött már van néhány év munkatapasztalat, tanulmányok, és ezzel együtt egy jó adag összehasonlítási alap is. Talán növekvő  elégedetlenség és tenni akarás is. Olyanok, akik vagy nem látják teljesen körvonalazottan az elkövetkezendő 5-20 évüket, vagy ha mégis, az valamiért nem tetszik nekik és megoldást keresnek rá. Ezt az állapotot/hiányt/olykor telítettséget felismerni nem olyan könny(elm)ű, mint ahogy elsőre hangzik. A “miért”-ek és a “de akkor mit is”-ek megválaszolása pedig addig a pontig, amíg az ember csak pácolódik a megoldás nélküliségben, még csak nem is szórakoztató. Ebből következik, hogy mire mi, ’majdnemharmincasok’, elérkezünk az első valódi lépés megtételéhez az EVS felé vezető úton, már eléggé képben vagyunk, hogy mire vállalkozunk, mit kapunk általa és miért nem cserélnénk el ezt az időszakot semmi másra. Persze van mögötte munka, nem is kevés, elengedni a már valamennyire felépített anyagi és szociális biztonságot, a rutint, a közeljövő előrelépéseit, na meg persze néhány célt tévesztett jó tanácsot a fülünk mellett.

Aztán jön maga az EVS-élmény és az egész, úgy ahogy van, felülírja mindazt a korábban rugalmasnak hitt buborékot, amiről már éppen kezdted azt hinni, hogy magadévá tetted, hiszen megtetted az első lépést: belevágtál. Olyan impulzusokat kapsz, olyan ajtók nyílnak meg, amiknek létezését a legeldugottabb agysejted sem tudta volna precízebben produkálni.

Én már évek óta tervezgettem belevágni, de igazán tavaly szántam el rá magam, amikor már jó ideje úgy tűnt, hogy a karrier-kapcsolat-fejlődés ékesen fénylő szekere valahol útközben beragadt, és nem érdemes tovább rángatni, lépni kell. Minél hamarabb, minél nagyobbat. Mivel a naptár szerint megállíthatatlanul közeledtem a 31-hez, egy dobásom volt: most vagy soha! Bár több (hazai es külföldi) szervezet (is) lepattintott, hogy már kifutottam az időből, a Nemzeti Iroda megerősített benne, hogy amíg be nem töltöm a 31-et, és találok küldő és fogadó szervezetet, zöld az út. Szóval folytattam a szervezetek zaklatását: egy szépen cizellált táblázat, 328 skandináv projektre való jelentkezés, kb. fél év, több ígéret, több partnerség, néhány eltűnő kontakt ember, és meglett! A többkörös kiválasztás után egy év várt rám Växjöben, Dél-Svédországban, egy fiatalokkal, bevándorlókkal és korlátozott képességű fiatal felnőttekkel foglalkozó szuper kezdeményező NGO-nál.

9. hónapja vagyok itt. Minden percét élvezem, még ha sokszor kihívásokkal is nézek szembe. Mert azt választottam, hogy ezek lesznek az építőköveim. Hogy majd a családom és barátok mellett, más, nagyobb közösségekkel is hidakat tudjak építeni. Együtt.

Lacó Viktória