„Igyekezz elkerülni az EVS-bubble-t!” - vagyis próbálj meg nem buborékban élni, amíg tart a projekted. Mit is jelent ez az „atyai intelem”? Legtöbbször a fogadó szervezet igyekszik minket, önkénteseket attól megóvni, hogy csak a körülöttünk lévő többi önkéntessel barátkozzunk (már ha egyáltalán vannak körülöttünk önkéntesek... Ugyanis valahol csak egyedüli önkéntesként van az illető, nincs senki más a faluban, városban, itt ez a veszély nem fenyeget). Narvában heten voltunk a kezdetekkor (ma öten), így könnyű volt belesétálni a csapdába.

Nem lettek helyi barátaim, ami talán a munkakörnyezetemnek is köszönhető. Igaz, olykor a fogadószervezetünk rendezett olyan estéket, ahol a helyi ifjúsággal lehetett haverkodni, és ez meg is történt, de valahogy senkivel sem alakult ki szorosabb kapcsolat.

Nem bánkódom miatta, nyugodt szívvel elfogadom a tényt. Nem nyomaszt a dolog, mert valahogy úgy érzem, az én EVS-em az új barátságok építése helyett sokkal inkább szólt az önmagammal való kapcsolat ápolásáról. Büszkén jelenthetem, hogy a hosszútávú terápia sikeresen zárul majd, semmi kétség.

Egyébként a helyiekkel, ha nincs valami apropó, olyan hobbi, ahol beszédbe lehet elegyedni, szerintem kimondottan nehéz megismerkedni. Persze ez függ az adott országtól, a kultúrától, az emberek nyitottságától. Itt, Észtországban egészen március végéig hideg és nagyon szürke idő volt, így nem tudtam csak úgy egy kávézó teraszára kiülni és spontán  kezdeményezni vagy megszólítottnak lenni, mint ahogy például ez egy mediterrán országban nagyon is reálisnak tűnhet.

Éppen ezért a következő eset igazán ritkaság számba megy, ezért is döntöttem úgy, hogy elmesélem itt, a blogban.

Történt egy áprilisi délutánon (amikor anyukám látogatóban volt nálam), hogy a buszmegállóban állva egy hóbortosnak tűnő öregasszony odasétált a padon ülő, zenét hallgató tini fiúhoz, és megkérdezte milyen zenét hallgat. Legnagyobb meglepetésemre a fiú jókedvűen válaszolt, és felajánlotta a hölgynek a hallgatója egyik felét. Az idegen kapva kapott az alkalmon, és egy-két taktus erejéig boldogan rázta a fejét a dübörgő zenére.

Pár perccel később egy jégkrémet fogyasztó lánycsoporthoz lépett oda. Érdeklődött tőlük, a fagyi finom-e, majd bolondozva nyelvet öltött feléjük. Ekkor gyanakodni kezdtem, hogy a nő vagy bolond, vagy szimplán többet ivott a kelleténél. Az igazat megszólva azonban nem volt zavaró, sem kellemetlen és lesajnálandó sem. Anyukámmal mi a lányok közvetlen közelében álltunk, így biztosra vehettük, hogy mi leszünk a következő „áldozatok”.

Így is történt, hamar  le szólított minket, persze oroszul. Elmagyarázni egy kissé ittas személynek, hogy nem érted a nyelvét, nem kis mutatvány. Megpróbáltam megértetni vele, hogy nem udvariatlanságból nem válaszolunk a kérdéseire, ám ez nem sokat számított. Mégis valami azt súgta, érdemes lenne úgy közelítenem felé, mintha semmi különöset nem vettem volna észre rajta. Kedvesen megérdeklődtem, hogy hívják, hány éves. Jelena a nyolcvan valahanyadikat taposta, és elmesélte, hogy az egyik helyi iskolában volt tanár. Ahogy közelebbről is megláttam az arcát, észrevettem, hogy a kevés foga közül az egyik bizony arany. Ez pedig minden alkalommal kivillant, amikor mosolygott, ami igen gyakori volt ezalatt a pár perc alatt. A későbbiekben sajnos elvesztettem társalgásunk fonalát, mert ő elfelejtette, hogy jeleztem, csak nagyon kevéskét értek oroszul. A busznak bármelyik percben meg kellett érkeznie, de bennem ott dübörgött a kisördög: „Kérdezd meg, hogy készíthettek-e közös fotót! Nem, ez nagy illetlenség lenne! De hát miért? A nő nem csatak részeg, csak kedélyes állapotban van, és szeret beszélgetni. Miért ne? Meg fogod bánni, ha nem teszed!” Ezután már arra eszméltem, amint a telefon gombjait nyomkodom, és készül a fotó.

Ezt most így ti is láthatjátok, én pedig boldog vagyok, amiért tárgyi bizonyítéka is lett annak, ahogyan néhány szót váltottam egy különös helyi lakossal.

Horváth Fruzsina