Az EVS (nekem) olyan, mint egy soktényezős bon-bon. Adott egy hatalmas doboz édesség, de csak az alján vannak azok a képek, amelyek elárulják, milyen ízű csokikat rejt a csomagolás. Tudom, most sokatoknak eszébe juthat a Forest Gumpból jól ismert hasonlat, de szánt szándékkal nem azt akartam idézni, mivel az egész analógia csak ebben a szent pillanatban ugrott be, amint az előbb a búcsúajándékba kapott óriási doboz tartalmát dézsmálgattam, és az apró csokoládé lassan olvadni kezdett a számban. 

És akkor most kifejtem, miről is hadoválok itten. Tehát a jelentkezéskor elolvasod a programleírást, ami alapján beleszeretsz egy projektbe, megnyered, kiutazol, de semmi garancia sincs arra, hogy azt is kapod, amit a jól hangzó körmondatok ígérnek. Vagyis a puding próbája az evés, kiskanalakkal elő! :-)

Nekem nem voltak konkrét elvárásaim, csak egy teljesen új élet reményében kezdtem az eszeveszett pozíció vadászatba, és úgy érzem, méretes vadat lőttem. Mindent egy lapra fel alapon így aztán nem értek nagyobb csalódások, és minden apróságnak (emberi gesztus, ismeretlen tájak, önmagam újonnan felfedezett ismérvei) hatványozottan örültem.

A 9 hónap úgy robogott el mellettem, mint a 6:20-as gyors (elnézést az olcsó klisék puffogtatásáért, de néha szeretem őket, mert találóak és mulattatnak is egyszerre) olykor megengedve, hogy egy-egy állomáson hosszabban elidőzzek, máskor viszont kegyetlenül átsuhanva azokon. 

Biztosan magammal viszem az olasz lakótárstól örökölt laza mentalitást, a mélyen érző gyerekek tekintetét és frappáns mondatait, a tanítás minden buktatóját és sikerélményekben gazdag pillanatait, a legkedvesebb kolléganőmtől ellesett; szavakkal kifejezhetetlen kedvességet és figyelmességet, egy másik kollegina humorát, az esős mindennapokat, a helyi pékárusnő mosolyát, a szülők váratlan figyelmességét, a sírós-magányos perceket, a büszkeség perceit, de legfőképpen azt a végeláthatatlan szeretetet, amellyel az orosz lélek közelített felém, s amelyet úgy érzem, sosem tudok igazán meghálálni azoknak, akik igazán megérdemelnék.

Nem tudom meghálálni, mert nincsen meg a szókincsem hozzá, s ez zavar. De ahogy a csoportomban dolgozó dadus reagált erre a kijelentésre: „Nem baj, érezzük mi azt.” Nem is kell ennél nagyobb ajándék.

Mit tanácsoljak Neked, aki tétován állsz most az édességes pult előtt, és nem tudod, melyiket is szeretnéd leginkább?  Ne menj el üres kézzel! Válassz egyet, edd végig türelemmel, és tudd, bármennyire is nem ízlik esetleg az egyik, mindig lesz egy másik, ami kárpótol majd a keserű falatért.

Horváth Fruzsina