Hihetetlen, de megint elszállt egy hét, újra jelentkezem. Persze, kivel ne repülne, ha nem a szeretteiddel. Számomra igen fontos vendégek érkeztek Amiensbe kedden, méghozzá édesanyám, testvérem és nagynéném. Úgyhogy az iroda közelébe se mentem, már jó előre elkértem ezt a hetet. Ellenben újfent idegenvezetőnek álltam.

Szerencsések voltunk, ragyogó napsütésben bóklászhattunk a centrumban, megcsodáltak és dokumentáltak minden szép épületet, gyönyörködtek a kirakatokban. De persze a csúcs a főtér volt a katedrálissal – hát azzal nehezen tudtak betelni. Bent egy gyertyát is gyújtottunk halottainkért. Késő délután nagybevásárlást tartottunk, anyukám vett nekem egy rakás dolgot, ami fontos a mindennapi életemben, de én sajnáltam rá a pénzt. Úgyhogy most már van fakanalam, egy éles késem, lábosom, aranyos kis bögrém és sok egyebem.  Este aztán visszatértünk a szállásra, megtámadtuk a konyhát, a kiadós zacskós húsleves után megkíséreltünk egy paprikás krumplit készíteni - közben Mary, a görög kolléga barátom ismerkedett családommal. Hát, ízre végül nem igazán hasonlított, de finom volt, és a francia kolbász sem bizonyult olyan rossznak. A feketeleves ez után érkezett, gyönyörűen „elszállt” a fűtés és a meleg víz. Nem elég, hogy parányi szobámban négyen nyomorgunk, a hideggel is küzdenünk kell, hát nem aludtunk jól… Két éjszakát töltöttünk így, aztán fogtuk a bőröndöket, irány Párizs. Délelőttünk címszavakban: korán kelés, 20 percet késő buszjárat az állomásra, rohanás a vonatra. Koppra az indulás percében pattantunk fel, áldottuk is a jószerencsénk, 2 percig. Amíg rá nem ébredtünk, hogy ez bizony üres, és nem mostanában megy Párizsba, ellenben onnan érkezett, úgyhogy rossz vágány. A jegyek így ugrottak, és 3 órával később érkeztünk a fővárosba.

Egészen vasárnapig voltunk itt, és ezek a napok bőven kárpótoltak minket. A városháza, a Szajna-part, a Champs-Élysées és a Diadalív mind gyönyörű. A Notre-Dame-mal viszont vetekszik az amiens-i katedrálisunk, ebben egyetértettünk a többiekkel. Csak a Louvre-ban eltöltöttünk fél napot, telefonom szerint 6 km-t tettünk meg, és még így sem sikerült teljesen bejárni, eszméletlen mennyiségű kincs van itt összegyűjtve. De a Mona Lisa-val azért lőttem egy szelfit! Az abszolút csúcs persze az Öreg Hölgy volt. Megnéztük kivilágítva is (videóm Instagramon: krisztian.korde) és a tetejére is felmentünk. Aminek borsos ára van, mind euróban, mind 3 óra fagyoskodás formájában, míg kivárjuk a liftet a különböző szinteken. A látványt megpróbálhatnám ecsetelni, elmondanám, hogy milyen bámulatos, de ezt igazából látni kell.

A város az első perctől a szívembe lopta magát, órákat kóboroltunk fáradhatatlanul minden nap. Nagyokat ettünk, sokat nevettünk és bőszen kerestük a közvécéket (még applikációt is letöltöttem). Rengeteg féle etnikum teszi színessé a lakosságot, de mind kedvesek, úgyhogy a „francia emberek bunkók” sztereotípiát ki lehet dobni az ablakon, jóval mosolygósabbak honfitársaimnál. Üzleteltem is az árusokkal, próbáltak ők mindent ránk sózni, végül egy Eiffel-tornyocskát alkudtam le és vettem meg. Jó vételnek bizonyult, nem kicsi és csak drágábbért láttam a boltokban.

Azért az éjszakában is képviseltük magunkat öcsémmel, épp a városban ünnepelt egy román erasmusos csajszi Amiensből, s mivel elég jóban vagyunk, meghívott minket is. Házibuli 5 románnal, akik mind szívélyesen fogadtak minket. Kicsit a városba is kimentünk, de nem mentünk messzire, amit így utólag sajnálok, de kellemes este volt.

És ahogy a helyem fogy élményeim ecsetelésére, úgy szálltak el ezek a napok is, hirtelen vasárnap reggel találtam magam, az ágyból szemlélve, hogy kis családom elutazáshoz szedelőzködik. Ők korán reggel repültek haza, én pedig maradtam még egy napot mielőtt visszatértem városkámba. Meglátogattam a történelmi múzeumot és Napóleon nyughelyét, amire nem maradt előtte nap időnk. Mindkettő lenyűgöző volt, ide is ingyen mehettem be 26 éven aluli európai állampolgárként. Fegyverek, páncélzatok és egy hatalmas kiállítás a két világháborúról, erre is órák kellettek volna. Ahogy egyedül bolyongtam a sorok között, rám nehezedett a többiek hiánya. Eddig fel sem fogtam, mennyire jó, hogy itt voltak, egyáltalán, hogy ilyen jó kis famíliám van. Hirtelen magányosnak éreztem magam, és nem is tudtam többé élvezni a fővárost. Bolyongtam azért becsülettel, ki tudja mikor jöhetek vissza, és annyi mindent látni kéne. Kora este hazabuszoztam, jóval olcsóbb árért, és próbáltam visszanyerni a kedvem, sikertelenül. A gondokat tetézte, hogy a fűtés otthon még mindig hiányzott, így hideg szobában tértem nyugovóra, a többiek pedig már újra több száz kilóméterre voltak öt centi helyett. De hétfőtől újra iroda, újra nyüzsgés, úgyhogy nem lesz idő önsajnálatra. Hisz ez egy csodálatos hét volt.

Kordé Krisztián