Mindig is Ady Endre volt a kedvenc magyar költőm. Rajongva olvastam a verseit, vele kerestem Istent, átéltem az avaron haldokló héja szerelmét és végül belenőttem a föl-földobott kő szerepébe is.

Lassan félidőnél vagyok és hazamegyek karácsonyozni (na meg vizsgázni). Aztán visszajövök, majd megint haza és utána valószínű megint el... Már nem is egyszerűen feldobott kőnek érzem magam, hanem inkább pattogó gumilabdának egyre növekvő amplitúdóval. 

De minden egyes kilengés után máshogy térek haza. És hogy mi változott most, az elmúlt pár hónapban? Megint sikerült új embereket megismernem, új barátokat szereznem, akikkel az itteni idő lejárta után is - ha nem is napi de- kontaktban maradunk. A legjobb ezekben a barátságokban, hogy újabb okot adnak az utazásra, egymás meglátogatására. Tehát egyik kalandból születik a következő.

A másik nagy változás a projektem témájából adódik. Persze mielőtt idejöttem is már elkötelezett híve voltam a nemek közötti egyenlőségnek, de itt vált világossá, hogy mennyi mindenben kell még fejlődni, hogy tényleg valóra váljon. Egyre tágul a látóköröm, napról napra új problémákkal találkozom, de lelkesít a tudat, hogy esetleg van esély javulást elérni. Az itt töltött idő pedig csak megerősít, hogy az EVS-em végeztével is szeretnék ezzel foglalkozni.

Ami viszont nem változik, az az otthon. És ez így is van jól. Már várom, hogy szusszanhassak kicsit, lássam a családomat, a kutyám, a barátaim. Hogy addig tömjem magamba a szaloncukrot, amíg rosszul nem vagyok és utána a kandalló előtt fetrengjek és kezdjem előröl az egészet amint egy kicsit jobban vagyok.

És persze azt is várom, hogy januárban amint végeztem a vizsgáimmal visszajöjjek Lisszabonba és újra kezdődjön az egész, új emberekkel, új kihívásokkal.:)

Dávid Rebeka