Norvégiába költöztem egy évre. Már két hete itt vagyok egy teljesen idegen közegben, de egyre inkább otthon. Persze ez elég nyálasan hangzik, de azt hiszem, egyrészt nekem sem kell sok, hogy otthon érezzem magam, másrészt pedig eddig minden jól alakult. Eddig minden szép és jó, azt hiszem, egyelőre az a mondás is megállja a helyét, hogy minden nap – így vagy úgy – jobb, mint az előző.

Na de mi is történik velem, vagyis mi ez a földrengésszerű váltás? Augusztus végén regisztráltam a Fiatalok a Vidékért (FIVE) EVS küldő szervezethez. Ha akarok valamit kezdeni ezzel az őszi félévemmel – sok mindent nem tudtam, csak azt, hogy valahol külföldön szeretnék valami olyat csinálni, amit eddig még nem – akkor az az egyetlen reményem, hogy esetleg meg tudok csípni egy last minute helyet valaki helyett. A FIVE-től két nap alatt kaptam három last min. pályázható lehetőséget. Azt mondták, hogy a norvég pozíció a legtutibb. Anélkül, hogy tudták volna, hogy van egy erős hobbiszintű érdeklődésem a színpadi dolgok iránt: tánc, színház. 5 nap múlva kaptam a norvégoktól egy repjegyet és egy adag jótanácsot az otthonról hozandó olcsó holmikkal és meleg ruhákkal kapcsolatban. Ennél jobban nem tudtam/akartam erre felkészülni, de ezeket beszereztem azért. A hely ahova két hete csöppentem a semmiből a Sandefjord városában található Stella Polaris színtársulat, akik javarészt szabadtéri nonverbális, sokszor élőzenés mozgás/fizikai színházi produkcióikkal kápráztatják el a nagyérdeműt. Kicsi színészkedés, jó adag mozgás és cirkuszi elemek, javarészt valamilyen tradicionális alapokon nyugvó, ősi norvég, vagy éppen kelet-európai vegyes felvágott fűszerezéssel. Képes vagyok ilyesmit csinálni? Dehogy. Képes leszek? Hamarosan!

Vörös Dávid