A munkahely, ahol önkéntesként dolgozom, egy kulturális szervezet, ahol rendkívül sokféle tevékenységgel foglalkozunk. A Jump In egy olyan egyesület, mely számos Európai Unió által támogatott projektben vesz részt küldő, koordináló vagy fogadó szervezetként. Két önkéntes társammal dolgozunk együtt, a létező legjobb hangulatban. Reggel 9-től este 7-ig dolgozunk egy délutáni három órás sziesztával.

Vannak napok, vagy inkább időszakok, amikor úgy tűnik, hogy nincs is sok tennivalónk, máskor viszont ki sem látunk a végtelen munkából. Alapvetően a szervezet e-mail fiókjait kezelem és a partnerekkel tartom a kapcsolatot, de egy-egy projekt során néha csoportvezető vagyok, workshopot tartok, vagy én találom ki az egyes programok menetét.

Ez elsőre talán egyszerű munkának hangzik, de sokszor minden kreativitásomat be kell vetnem, hogy egy-egy problémára megoldást találjak. Ez viszonylag olyan kihívás, amire számíthattam, mikor elkezdtem az EVS-t. Amire viszont nem számítottam, az, az a sok apró részlet, ami visszavonhatatlanul és alapjaiban változtatta meg a munkához való hozzáállásomat. Nem hittem volna, hogy pont ez a sok váratlan kihívás fogja fejleszteni a képességeimet, felerősíteni a tehetségemet és önbizalmat adni a további problémák megoldásához. Mindemellett észrevétlenül segítenek megmutatni, milyen formában és mennyire kell változtatnom a gondolkodásmódomon.

Az, hogy önkéntesként dolgozom, azért könnyíti meg ezt a tanulási folyamatot, mert nem kell aggódnom a pénz miatt, így az egyetlen motivációm az, hogy fejlődhessek. A program ugyanis fedezi minden utazási és lakhatási költségemet, illetve minden hónapban kapunk zsebpénzt, ami elegendő a mindennapi kiadásainkhoz. Pont ezért nem könnyű meghatározni, hogy önkéntesként mennyi felelősséget kell vállalnom a munkámért.

A munka csak egy része annak a sok ezer dolognak ami a mindennapi élet során kihívások elé állít. Amikor a munkát végzem, csak egy folyamat része vagyok, de a hirtelen jött, nem várt akadályok leküzdése az, ami fejleszt. Azt hittem, hogy a munka segít majd rájönnöm, hogy miben vagyok jó, milyen területen kell még fejlesztenem magam és általában mit várok az élettől. De tévedtem. A munka csak mindennapi ritmusban tart, nem hagy ellustulni és rákényszerít, hogy használjam az eszem. Ez olyan tudás ami gyakorlás nélkül idővel elvész. Amit viszont a munka meglepő velejárói tanítanak, azt sosem fogom elfelejteni és nem csak a jövőbeli munkáim során fogom használni, hanem általában az életem során, bármikor. Ezek olyan apró részletek, hogy ha mikroszkóp alá vetnénk a tapasztalataimat, talán akkor sem láthatnánk őket.

Különösen Olaszországban sok az olyan apróság ami könnyen megnehezíti az ember életét. Ha megegyezünk abban, hogy hétfőn reggel 9-kor megbeszélést tartunk, akkor először is meg kell inni 3-4 kávét, aztán megvárni mindenkit és 11 előtt biztosan nem kezdjük el az érdemi munkát. Mentorunk többnyire nincs, de ha néha mégis van, csak kedvesen elbeszélgetünk, majd a beszélgetés végén jövünk csak rá, hogy megint nem segített semmiben, csak ide-oda csavargattuk a problémát. Nekem ez újdonság, hogy néha rengeteget beszélünk, mégsem beszéltünk meg semmit, de ez az olasz attitűd és meg kellett szoknunk. Általánosságban azt tanultam meg, hogy ha fontos nekem valami, akkor azt magamnak kell megoldanom, mert hiába ígérte meg valaki, hogy segít, valószínűleg már rég elfelejtette. Sok ilyen különös példa akad még, ami újabb és újabb lehetőséget ad arra, hogy tanuljunk és fejlődjünk.

Minden nap döntéseket kell hoznunk különböző kérdésekben és ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, hogy helyesen döntöttünk, kell, hogy legyen elegendő és megfelelő tapasztalatunk. Valakinek egy egész életbe kerül megszerezni azt a tudást, mellyel végül képes határozottan dönteni, valakinek pedig elég egy évet dolgoznia önkéntesként.

János Kamilla