Otthon már javában tavasz van, azonban én itt Helsinkitől 280 km-re még csak most kezdem érezni, hogy a tél visszavonulót fúj. Itt-ott még lehet látni hószigeteket az erdőben és néha meg is csúszok a jeges verandán, amikor reggelenként álmosan kilépek a faházikómból... Szóval ha akarnám se tudnám elfelejteni, hogy nem is olyan régen a gyerekekkel órákat töltöttünk kint a hóesésben. Ahogy visszaemlékszem azokra a hideg napokra, azt kell mondanom, hogy elképesztő, mennyire máshogy van huzalozva az itteniek agya mint nekünk, magyaroknak... Ami nekik természetes vagy kihívást jelentő feladat volt, az nekem eleinte kész elmebaj vagy életveszély vagy rémálom volt! De inkább ezek mind együttvéve... Azt hiszem a téli sportprogramok tanították meg nekem, hogy mit is jelent valójában az a bizonyos sisu (ejtsd ”sziszu”). Mindjárt rá is térek hogyan.

Előtte viszont megemlíteném, hogy a Finn Oktatási és Kulturális Minisztérium 10 ún. ifjúsági centrumot működtet Finnországban, én pedig ezek közül a Marttinen nevű létesítményben tevékenykedek.  Magyarul leginkább gyerektáborra tudnám lefordítani ezt az intézményt, de funkcióját tekintve ezek a centrumok ennél jóval több mindent foglalnak magukban. Itt mindent a minisztérium finanszíroz – a felszerelésektől elkezdve a személyzeten & foglalkozásvezetőkön át egészen a folyamatos fejlesztésekig. Szóval tényleg minden központi költségvetésből valósul meg, és ez sokat elárul az állam hozzáállásáról, ami a fiatal generáció jövőjét illeti.

Amikor nekivágtam az EVS-nek, a nyelvtanuláson kívül egyértelmű célom volt a finn oktatási rendszerre való jobb rálátás. Bár azért azt is meg kell jegyeznem, hogy ezek a centrumok itt nem az oktatási struktúra elemei. Mármint nem kötelező az általános és/vagy középiskoláknak ellátogatni ide; ezt általában a tanárok döntik el az intézményekben. Ettől függetlenül így is elég sok mindent le lehet szűrni az ország pedagógiai felfogásáról.

Na de visszatérve a sisu-ra – hivatalosan ez valami ilyesmit jelent: „finn nemzeti felfogás, a bátorság, elszántság, és a sikertelenség ellenére is kitartó ösztön.” Ismertem már a kifejezést korábbról is, de úgy igazából az EVS alatt égett bele a retinámba ez a dolog. Februárban és márciusban még volt olyan idő, hogy például bátran kiküldhettük több órára is a mínuszokba a gyerekeket és mondhattuk nekik, hogy ”Akkor csákányt a kézbe, és küzdjétek fel magatokat a jégfalon!” Vagy ”Vízhatlan ruhát fel, most rásétálunk a tó jegére, hogy aztán az szépen beszakadhasson alattunk, és kihúzhassuk magunkat a jégtömbök közül!” (amúgy kedvenc foglalkozásom evör!). De ugyanolyan nyugodt szívvel vittük be őket az erdő sűrűjébe is hótalppal vagy síléccel a lábukon, természetesen még véletlenül sem a kitaposott túraútvonalon. Ezekhez képest a curling, a fakutya vagy a szauna utáni lékúszás már csak egy megye III. focimeccs volt az intenzitását tekintve. Ja! És amit sosem felejtek el, az a hajmeresztő kalandpálya volt hófúvásban... Amikor felmerészkedtem én is a magasba, csak azért nem fordultam vissza remegve, mert a 13 évesek lentről néztek, miután ők már (látszólag könnyedén) végigmentek a pályán...

Ugyanis sokszor nekik sem volt egyszerű teljesíteni a feladatokat. Sőt! Addig, amíg én csak felügyeltem vagy az eszközökkel segítettem a programoknál, fel sem tűnt egy adott feladat nehézsége. Mert ezek a többnyire 5.-6.-7. osztályos gyerekek elképesztő kitartással és szívósággal lendültek túl az akadályokon. Nem balhéztak, nem csapkodtak, nem hisztiztek. Egyszer például a jégfalmászásnál volt egy csöpp szöszi kislány, aki az alkatánál fogva sokkal törékenyebbnek tűnt az osztálytársainál. Egyszerre csak ketten mászhatnak a falon, és a kislány szemmel láthatóan sokkal lassabban haladt a mellette lévőknél. Már vagy az ötödik osztálytársa kezdett el mászni mellette, amikor ő még mindig felfelé tartott. Csak arra összpontosított, hogy ő ezt meg tudja csinálni, nem is nagyon nézett lefelé. Én már tuti feladtam volna, amikor ő még mosolyogva törte a jeget a több kilós csákánnyal.

Persze mondanom sem kell, hogy a végén felért! Hosszú időbe telt, de megcsinálta! A foglalkozásvezetőkkel, azaz a kollégáimmal és az osztálytársakkal & tanárokkal együtt tapsoltuk meg a lányt. Én pedig közben arra gondoltam, hogy ez a csöppség jó kis tanulságot adott néhányunknak. Volt, aki elfáradt mellette útközben, és inkább féltávon lejött. Más pedig türelmetlen volt és meggyőzte magát, hogy nem is olyan fontos felérni a fal tetejére. De aztán a kislányt látva valószínűleg ők is arra jutottak, hogy bizony érdemes mindent beleadni akkor is, ha túl sok minden szól a cél ellen. Nekem ez volt az aha-élményem a sisuval kapcsolatban. És hát erre a sisura gondoltam akkor is, amikor reszkető lábakkal álltam a kalandpálya tetején... Vagy éppen amikor februárban életemben először egyedül stoppoltam, méghozzá 550 km-t Lappföldről. Vagy amikor egyszer sötétedés után tévedtünk el az erdőben... Egészen biztos vagyok benne, hogy lesznek még helyzetek, amikor jól fog még jönni az a sisu...

Szőke Dorottya