Minden országnak megvannak a maga sajátosságai, ami különbözővé teszi azt a többitől. Nemcsak óriási különbségekre gondolok itt, mint például a nyelv, ami egyértelmű, hanem azokra az apróságokra is, amiknek a felfedezése minden nap rádöbbent arra, hogy nem Magyarországon vagyok.

Hogyan is lehetne négy napi élményanyagot egyetlen ínycsiklandó süteménnyé formálni, vagyis egy olyan bejegyzést írni, amely akár a kókuszgolyó, az emlékek morzsáiból valami olyat tesz a kíváncsi olvasó asztalára, ami után mind a tíz ujját megnyalja majd? Nem tudom a tuti receptet, de remélem ízlik…

Otthon már javában tavasz van, azonban én itt Helsinkitől 280 km-re még csak most kezdem érezni, hogy a tél visszavonulót fúj. Itt-ott még lehet látni hószigeteket az erdőben és néha meg is csúszok a jeges verandán, amikor reggelenként álmosan kilépek a faházikómból... Szóval ha akarnám se tudnám…

Pontosan 5 hónapja, 29 napja és 17 órája töltöm az egyéves önkéntes szolgálatomat Pratoban, Toszkánában, Olaszországban. A szervezet ahol dolgozom, az egyik nagy természetvédelmi szervezet, a Legambiente irodája.

A júniusi hőségben naphosszat görnyedtem színes excel táblázataim fölé. Kinek írtam? Ki válaszolt? Hová lehet még menni? Mindenképpen menni akarok? Igen, mert belül szüntelenül feszít, és tudom, októberben már máshol fogok ébredni.

Február 1-jén kezdtem el a 6 hónapig tartó önkéntes projektemet az édes kis vidéki finn község, Virrat közelében. Indulás előtt sok kérdés kavargott bennem: jófejek lesznek az új munkatársaim? Valóban testhez álló lesz a projekt? Hozzá tudok érdemben adni a jelenlétemmel a…