A júniusi hőségben naphosszat görnyedtem színes excel táblázataim fölé. Kinek írtam? Ki válaszolt? Hová lehet még menni? Mindenképpen menni akarok? Igen, mert belül szüntelenül feszít, és tudom, októberben már máshol fogok ébredni.

Még a BA képzésem alatt, egy konferencián hallottam először az EVS-ről. Az ott kapott prospektust gondosan megőriztem, sejtvén, nekem erre még szükségem lesz. Bár éltem már Dániában, az USA-ban, dolgoztam folyami luxushajón, de még így is – 28 éves fejjel – hiányzott valami. Több álomprojekt sikertelen hajszolása után végül mindenhova jelentkeztem, ahol egy kicsit is el tudtam magam képzelni. Nyár végén gyors e-mail váltás, remek hangulatú skype interjú, októberi indulás.

Hatodik hónapja élek Észtország harmadik legnagyobb városában, Narvában, amely az orosz határon fekszik. A városlakók orosz ajkú észtek vagy észtországi oroszok? - ezt fél év elteltével is nehéz megmondani.

Tuluke (kis fény) – ez a neve az óvodának, ahol angoltanárként dolgozom. Boldogan telnek a napjaim, a munka során eddig rejtett képességeimet fedezem fel.

Az pedig, hogy Észtországban tölthetem az önkéntes szolgálatomat, külön öröm számomra, mivel anyai nagyapám a két világháború között (mint lelkész) szintén észt földön tevékenykedett tíz hónapon át, ahogyan én is ennyi ideig vendégeskedhetem itt.

A tél lassan a végéhez közeledik, egyre hosszabbak a nappalok. Ahogy beragyog a nap a panellakás ablakán, mosolyogva eltűnődöm: Vajon mit hoz a jövő?

Horváth Fruzsina