Ébredés a Csipkerózsika-álomból. Azt hiszem, így lehetne summázni a hetemet. Kicsit visszarángattak a földre a körülmények, megtépáztak, megpörgettek, aztán odébb rúgtak. Persze, nem hagyom magam, próbáltam pozitív maradni, meglátjuk, ebből a bejegyzésből is lejön-e.

Elbeszélésemet ugyebár családom távozását követő napom ecsetelésével zártam, ami lesújtott ugyan, de biztos voltam benne, hogy a jövő hét feledteti bánatomat. Hát, sikerült neki, bár nem így terveztem.

Hétfőn visszatértem az irodába, igaz, csak néhány órára, hiszen e napon csak délig kell dolgoznunk. Úgyhogy a villámlátogatás pont arra volt elég, hogy kicsit feltérképezzem, miről maradtam le múlt héten (semmi igazán lényegesről), és hogy begyűjtsem a többiek „dejóhogyittvagy” öleléseit. Jajj, azért mégis volna itt valami, ami kikívánkozik belőlem az utóbbi napokról való értesüléseimmel kapcsolatosan. Történt ugyanis, hogy a főnök asszony új irányvonalat hirdetett ki. Hogy konkrét legyek, egy 20 perces beszédet tartott arról, hogy ezentúl csak a francia használatát fogadja el az irodában, hiszen Franciaországban vagyunk, nyelvet akarunk fejleszteni, úgyhogy tessék megtenni a szükséges erőfeszítéseket. És innentől ők is franciául terveznek informálni minket a munkában. Ez számomra elég inkorrekt, annak tükrében, hogy olyanokat is fogadtak a projektre, akik EGYÁLTALÁN nem tudnak franciául. Ők mit fognak csinálni? Meglepő módon viszont elég sokan támogatják ezt, hisz „így fejlődünk”. Szerintem meg nem ezen múlik, és valakinek így is-úgyis le kell majd fordítania az információkat, majd a hozzám hasonló empatikus önkéntesek megpróbálkoznak vele. De itt jön a kellemes fordulat! Ugyanis a főnök asszony kiemelt egy embert név szerint (mindenki előtt), hogy milyen jó példa a fejlődése, mennyire keményen próbálkozik, és az előrelépés nála a legnagyobb. Ennek tetejébe tisztelettudó és kedves. Ha ennyiből sem ismertetek rám, elárulom, hogy bizony engem írt le az alábbi szavakkal úgy, hogy ott sem voltam akkor! Először azt hittem, szívatnak, mikor a többiek mesélték.

Így nem is voltam motiváció híján a keddi napon, amikor is egy általános iskolába látogattunk egész napra. Meg kell valljam őszintén, nem sokáig tartott. A diákok végtelenül aranyosak voltak –lévén 7-8 évesek-, csak épp szertelenek és fegyelmezetlenek. Délelőtt együtt sütöttünk- főztünk (különböző egyszerűbb ételeket és sütiket saját országunkból), aztán sportoltunk, majd dalokat tanítottunk nekik. Jól hangzik, ugye? Csak mindeközben 5 percre nem tudtak megülni az erre alkalmas testrészükön, hangoskodtak, magukat szórakoztatták. Hát, kellett a türelem, jól el is fáradtunk. A franciám mindenesetre tuti nem profitált, az ő angoljuk se nagyon. De bizonyára nagyon jól érezték magukat, néha először adni kell, hogy kapj is valamit.

És ettől a ponttól üldözött a balszerencse a hét maradék felében. Szerda hajnalban mire ébredek, fájó torokkal? Hogy nincs fűtés, és barátja, a meleg víz is hiánycikk. Ilyenkor igazán kihívás kimerészkedni a takaró alól! Redőny felhúz – nagyszerű, szakadó eső. Buszok itt érthetetlenül csak fél óránként járnak, úgyhogy azzal nem értem volna be az irodába időben, marad a jó öreg bicikli. Így csurom vizesen állítottam be, mivel az egyetlen reményem, az esőkabátom 500 méter után elszakadt. Három órát így nedves nadrágban ücsörögtem, mire megszáradt, délután pont mehettünk egy iskolába földrajzos játékokat játszani.  Azt leszámítva, hogy újfent bőrig áztam az odaúton, a program jó volt, valamelyest tudtak a skacok angolul, így mindig megértettük egymást, és kis csoportokban dolgozhattunk. Még hazafelé utoljára jól „felvizezett” az időjárás, de utána 4 napig egyszer sem!

Nehéz is lett volna neki, hisz ebben az időszakban lázasan fetrengtem az ágyamban (mily meglepetés). Elég ritkán megy fel a hőm, így szenvedtem is vele rendesen. Minden mozdulat fájt, nem ettem és nem ittam semmit. Közben fűtés és meleg víz hol volt, hol nem volt, mint a mesében. Mindennek tetejébe, az általam felvetett egynapos kis útra sem tudtam a többiekkel tartani. A célpont a normandiai Étretat volt, elmondásuk szerint varázslatos hely. Hát köszi, sejtettem én, mi a jó. Persze, dolgozni sem tudtam, így a hét végére már meglehetősen emberhiányom volt. Egyébként egyedül görög barátom érdeklődött hogylétem felől az itteniek közül (szintén csalódást jelentett).

Úgyhogy kedves EVS-en gondolkodó fiatalok! Itt tényleg felnőtté válhattok, jobban megismerhetitek magatokat. Megtanulhatjátok, hogy „mindenhol ugyanaz a szél fúj” –és tesz beteggé, haha. Új kihívásokat és tapasztalatokat találhattok. Az élet mindenképpen változatosabb, kevésbé kiszámítható. Nekem ez most egy hullámvölgy, de egy percre sem bántam meg, hogy ide szerződtem. The show must go on!

Kordé Krisztián