Minden országnak megvannak a maga sajátosságai, ami különbözővé teszi azt a többitől. Nemcsak óriási különbségekre gondolok itt, mint például a nyelv, ami egyértelmű, hanem azokra az apróságokra is, amiknek a felfedezése minden nap rádöbbent arra, hogy nem Magyarországon vagyok.

Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az egyik jobb, mint a másik. Másabb. Én nagyon szeretem ezeket a kis egyedi dolgokat megfigyelni, mindig nagy örömmel tölt el, ha találok valamit.

A következőkben a saját hétköznapi kedvenceimet sorolom fel, amikkel itt találkoztam ezalatt a 6 hónap alatt:

1.      Az egyik legfurcsább és nekem az egyik legviccesebb dolog itt Pratoban, hogy ha azt akarom, hogy megálljon a busz és feltudjak szállni, akkor le kell inteni. Igen, úgy mint a taxit. Az nem számít, hogy buszmegállóban állok (egyedül vagy másokkal) és egyértelműen a buszra várok, ha nem intem le, nem áll meg. Ez persze nagyon vicces és én mindig nagy örömmel integetek neki, de valahogy akkor nincs kedvem nevetni, ha reggel elfelejtem, mert nemrég keltem fel és úgy elhúz előttem, mintha láthatatlan lennék.

2.      Itt arra kérdésre, hogy “Hogy vagy?” nem illik azt válaszolni, hogy “ Rosszul” vagy “Voltam már jobban is”. Ezt még a legelején tisztázták velem, a válasz mindig az, hogy “Jól” vagy “Elég jól”. Nem illik a másiknak panaszkodni és a problémáinkról beszélni ezután a kérdés után.

Ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki túl sokat ivott és berúgott. Úgyis mindenki látja, de elújságolni vagy beszélni róla nagy illetlenség.

3. A vonatjegyek itt úgy működnek, mint otthon a metró- vagy a buszjegyek. Meg kell venni és érvényesíteni mielőtt felszállok, mert amúgy ha lesz ellenőr (aki igazából csak nagy ritkán van, de azért mégis biztonságosabb megvenni a jegyet, mert egy 3 órás vonatútnál nem úgy működik, hogyha meglátom, hogy jön, akkor leszállok a következő megállóban) akkor hiába vettem meg a jegyet, ha nincs érvényesítve, akkor megbüntet.

4. Ha valakinek pénzzel tartozunk, de még 3 euro alatti összeggel és már kettőnél többször találkoztam vele (vagyis itteni szemmel nézve szinte már barátok vagyunk) akkor azt nem illik visszaadni. Nem szeretik a garasoskodást és azzal, hogy mondjuk 1 eurot visszaadok nekik azt az üzenetet közvetítem, hogy az illető úgy néz ki, mintha nagy szüksége lenne még arra az 1 euróra is, és könnyen megbántódhatnak.

Azt nem tudom, hogy egész Olaszországban így vannak-e ezek a dolgok (valószínűleg nem, hiszen itt szinte minden városnak saját szokása és dialektusa van), nem szeretnék általánosítani, megfigyeléseimet főleg Toszkánában tettem, vagy az itt élő olaszok mesélték nekem. Az EVS folyamatosan tanít meg arra, hogy ezeket a kis eltérő hétköznapi dolgokat észrevegyem, mert ezektől válik valami különlegessé, emlékezetessé. Nem mindig a nagy szenzációk a legjobbak vagy a legérdekesebbek. Ugyanúgy okozhatnak a kis dolgok is örömet, csak meg kell tanulnunk értékelni őket.

 Rosta Judit