Az orosz kultúrában az ünneplésnek meg kell adni a módját. Nőnap, születésnap, év vége - a csoportunkban a kis asztal mindig tele virággal, bonbonnal.

Az óvodai ballagás esetén sem volt ez másképp.

Öltönyös kisfiúk,  a '90-es évek divatjátékát, a sütibabát megszégyenítő ruhakölteményekben pompázó kislányok, hajlakk áradat, nyomokban felsejlő szemhéjpúder. A másfél órás műsor (amelyben én is szerepeltem - a zenetanárnővel játszottunk közösen egy darabot, ő zongorázott, én fuvoláztam) után közel sem volt vége a dalnak. A szülők kibéreltek egy épületet, ahol a gyerekeket egy hivatásos valaki szórakoztatta, amíg mi felnőttek a szomszédos teremben falatoztunk, beszélgettünk.

Mikor mindenki elindult hazafelé, egyik legkedvesebb kolléganőm elkezdett magával ráncigálni, mondván, szerzett nekem fuvart hazafelé. Aztán, ahogy távolodtunk a többiektől, izgatottan közölte, hogy mi pedig most vendégségbe megyünk. Nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, és valóban ezt a szót  mondta-e, de erősen reménykedtem. Aztán a kocsiban rákérdezett, hogy akkor ugye a továbbiakban is pezsgőt iszunk, mire minden kételyem szertefoszlott.

Annak a kisfiúnak a nagyszüleihez mentünk, aki ősszel egy erdei túrán hosszasan tanítgatott számolni, és addig nem hagyott békén, amíg helyesen nem tudtam kimondani minden számot. Elhagytuk Narvát és rövidesen megérkeztünk a dácsákhoz. A dácsa egy hétvégi, nyári házikó, felszerelve minden jóval. Nagymama és más családtagok már vártak minket. Illedelmesen bemutatkoztam, de a nagyi csak legyintett : "Ó, Fruzsinát én ismerem már jól." (Sosem találkoztunk korábban.) Leültettek az asztalhoz, előkerült a helyi termesztésű retek, hagyma. Utóbbit csak úgy lehetett megenni, ha előtte kívánt valamit az ember. Nem tudom miért, de itt ez a szokás. Mindenki végtelen kedves volt és bőbeszédű. Érdemben nem tudtam hozzászólni sajnos a beszélgetéshez, mégsem éreztem feszélyezve magamat. Persze sajnáltam, hogy nem voltam szorgalmasabb tanuló, és nem jutottam magasabb szintre az oroszban.

De bárki mondjon bármit is, szerintem az EVS-ben a nyelvtanulás, egy másod vagy harmadlagos dolog, egy extra lehetőség. Év közben annyira magával sodort az élet, hogy a reggeli nyelvtanulásra szánt idő fokozatosan nullára csökkent. (Senkit sem szeretnék  persze elrettenteni, de jobb ezzel tisztában lenni. Ha a munkakörnyezeted nem olyan, ahol 100%-ban csak az adott nyelvet kell használni, elképzelhető, hogy a vártnál sokkal lassabban fogsz fejlődni.)

Ezeken és hasonlókon töprengtem, és a jókedélyű társaság közepén ülve csak mosolyogtam ki a fejemből, hálát adva a sorsnak, amiért itt lehetek. Dadusunkkal (akit szintén meghívott magához a család) a hintaágyban  kortyolgattunk az italunkat, kicsit még a nap is sütött - így este 8 tájban - és a világon semmi gondunk sem volt.

Amikor elkészült az étel, átültünk a fedett étkezőbe és továbbra is nagyon jól éreztük magunkat. Pár mondatot azért tudtam váltani vendéglátóinkkal, amikor kolléganőm kezdeményezésére meséltem kicsit a moszkvai és szentpétervári utamról. Annyira figyelmes és kedves ez a nő, hogy az hihetetlen. Ilyenkor érzem, hogy korlátozottak a lehetőségeim, és azt kívánom, bárcsak lenne egy gomb, amit ha benyomok, azonnal perfekt orosz leszek, és minden gond nélkül válaszolok az összes kérdésre. Bár lehet, hogy ez elvenné az egésznek a báját, és nem engedné, hogy szavak nélkül is ilyen jól megértsük egymást.

Talán nem tudta, de pont elcsíptem egy mondatát, ahogyan a nagymamának rólam áradozott, hogy nekem micsoda jó mentalitásom van, amiért  előző nap tovább maradtam a szokásosnál,  kimentem délután is az udvarra a csoporttal, bár már indulófélben voltam, de ott maradtam, amíg ő beszélgetett a szülőkkel. Nem hittem volna, hogy ennek ekkora jelentősége lehet, de öröm volt hallani, hogy apróságok is milyen csodákra képesek.

Az evés-ivást befejezve szedelődzködtünk, hálás köszönetet mondtunk a szép estéért. Nagymama egyszerre oldalra ugrott, nekiesett a tulipánágyásnak, lenyesett vagy öt szálat és a kezembe nyomta, mondván a gyerek már annyit mesélt rólam, és mindent nagyon köszönnek. Ők... nekem.

Nem értem, én csak egy önkéntes vagyok, nem tanára az unokájának, a háttérből figyelek és segítek, ha tudok. Én nem tudom mit mesélt ez a kisfiú, de úgy tűnik valamit jól csinálhatok.

Fogalmam sincs, milyenek odahaza a szülői közösségek, létezik-e még ilyen önzetlen szeretet. Biztosan. Persze itt is vannak problémás, nemtörődöm szülők, de ha az élet pozitív oldalára koncentrálunk, a hozzánk hasonlóan gondolkodók társaságukba fogadnak, meghívnak a dácsára és óhatatlanul is belopják magukat a szívünkbe.

Horváth Fruzsina