Amikor az ember kétségek közt vergődik, hogy mit is kezdjen az életével, ha egy korszak lezárul, könnyen elbizonytalanodhat. Kivéve, ha a szerencse és a sors összefog, hogy megmentsék az illető jövőjét. Így történt ez velem is, amikor az egyetem végének közeledtével rám talált a hirdetés, miszerint magyar önkéntest keresnek Dél-Olaszországba.

A jelentkezési folyamat hamar lezajlott, néhány napon belül meg is vettem a repülőjegyem és nekiálltam feldolgozni a tényt, hogy egy teljes évre el fogok utazni. Az első EVS élményem emlékeim szerint az volt, amikor meg kellett küzdenem magammal. Számos félelem és remény kavargott bennem az utazás előtt, de bízva magamban és az EVS programban sikerült felfedeznem azt az oldalamat, amiről előtte nem is tudtam: a kíváncsi, rugalmas, nyitott és határozott énemet.

Ahogy végiggondoltam ezt a lehetőséget és a vele járó összes nehézséget, rá kellett jönnöm, hogy ez az önkéntes szolgálat teljes mértékben rám van szabva. Salento, tenger, napsütés, ráadásul egy kulturális szervezetnél dolgozhatok, ahol sokféle különböző projekt megszervezésében és lebonyolításában kapok napról napra egyre fontosabb szerepet. Úgy éreztem, én vagyok a világ legszerencsésebb önkéntese, hiszen végre tapasztalatot szerezhetek azon a területen, ami érdekel és mindemellett egy tartalmas évet tölthetek el külföldön.

Már három hónapja élek az olasz csizma sarkában és amit ez idő alatt tanultam, máris több, mint amire számítottam; tapasztalataim szerint ez csupán egy véget nem érő tanulás kezdete volt és alig várom a folytatást.

János Kamilla