Azt hiszem, egyik szülő sem lenne elragadtatva, amikor eddig bölcsésztanulmányokat folytató, alig húszéves lányuk ebéd közben bejelenti: elmegy két hónapra Törökországba, Gaziantepbe, ami nem mellesleg hatvan kilométerre fekszik a szír határtól.

Azért megy el, hogy magához öleljen néhány szír menekült gyereket, elhitesse török árvákkal, hogy van, aki szereti őket és gondol rájuk egy pici és távoli országból, hogy falun focizzon kis srácokkal, és hogy egy kórház onkológiai osztályán rákos gyerekekkel játsszon. Két hétig nem álltak velem szóba otthon. De azért lassan belenyugodtak, Skype-beszélgetések közben pedig elhintették: nagyon büszkék rám, bátor és önzetlen vagyok, mondták, én nem így gondolom.

Két hónapos önkéntességem már lejárt, viszont olyannyira megtetszett az EVS, Törökország, az iszlám kultúra, az, hogy végre úgy éreztem jó helyen vagyok és fontos feladataim vannak, amivel hozzátehetek valamit ehhez az egészen összegyűrt világhoz – hogy amikor az egyesületem, Geged felajánlotta, hogy menjek vissza még tíz hónapra hozzájuk, egyből igent mondtam. (Sírva ugrándoztam az irodában, ezt látva az egyesület főnöke nagyon megölelgetett.)

Amikor vacilláltam azon, hogy belevágjak-e az önkénteskedésbe, ezt a tanácsot kaptam ex-önkéntesektől: „kétféle embernek kiváló az EVS: annak, aki nagyon tudja, mik a tervei a jövőjét illetően, és szeretne szakmai tapasztalatot szerezni, és annak is jó választás, aki eggggyáltalán nem tudja, mit is szeretne valójában.”

A második példa voltam, mielőtt kimentem, és az első lett belőlem. Az EVS projekt adta meg azt a löketet, azt a megerősítést, amit a gimnáziumban nem kaphattam meg – most már biztosan tudom, érzem, „mi leszek, ha nagy leszek”. Ezért megyek vissza. Szakmai tapasztalatért, és hogy eddigi 3049 Törökországban lestoppolt kilométeremet kiegészítsem olyan 5.000 körülire.