Nem jó érzés végigmenni azon a folyosón, ami ahhoz a repülőhöz vezet, ami elvisz Gaziantepbe. Pedig csak két és fél hónapra megyek el, de ahogy sétálok, hagyom magam mögött a budapesti repteret, Magyarországot, érzem, hogy most hátrahagyok magamból is egy darabot. Sejtem, hogy soha többet nem leszek olasz szakos bölcsész, ELTE-s, fordító, sem pedig tolmács.

Hát ezért bőgtem végig a repülőutamat Törökországig. Fél éven át takargattam magamban, magam előtt a gondolatot, hogy rossz úton haladok. Hogy amit csinálok, amiben benne vagyok, az túl egyszerű, túl könnyű. Valami nehezebbre, felelősségteljesebbre vágytam.

Mikor odaértem Gaziantepbe, már sötét volt. Bámultam ki a repülő ablakán, és figyeltem, ahogy a fények egyre nagyobbak lesznek. Bevallom… nagyon féltem. A kézfejem jéghideg volt. Így beleugrani a semmibe…ahol nem ismerek senkit, a főnökkel, a mentorommal, és a koordinátorommal csak e-maileket váltottunk. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy a kétmillió lakost rejtő nagy feketeségben, aminek a fényei egyre erőteljesebben látszanak, szó szerint lassan magukba vonzzák a repülőt, szóval hogy mire számítsak ebben a városban. Olyasfajta magamra utaltságot még sosem éreztem, mint akkor, azokban a percekben, amikor megkezdtük a leszállást. Azon gondolkoztam, kire számíthatok most, ott, ahogy markolom a karfát. Hát senkire. Vagyis magamra. Ijesztően kevéske. Persze, most már az önkéntesség lejárta után teljes magabiztossággal mondom, állítom, hogy igen, magamra számíthatok, és hogy ez az egyik legnagyobb és legfelszabadítóbb dolog, amit az ember képes lehet mosolyogva kijelenteni. De ott, akkor a repülőn, ezt még senki sem súgta a fülembe.

Leszálltam, végigmentem a tömegen. Kínosan sok percen át vártam a bőröndömre, és nem mertem kilépni a teremből, hogy találkozzam a koordinátorommal. Néztem az embereket, a hidzsábos nőket, a nagyorrú török férfiakat. Aztán valahogy mégis elindultam. Edd meg amit főztél, nesze. Nincs visszaút.

Kinn, a huszonéves férfi az ajtóban állt, kezében egy A4-es lap, ráírva ANNA VOROS, mellette egy olasz lány és egy olasz fiú, hülyéskednek. Odasétálok, a lány kirobbanó örömmel a nyakamba ugrik, de jó hogy megérkeztél, kíváncsi voltam rád. Ayhan, a koordinátorom megölel, azt mondja, már nagyon vártak. Aztán minden csakúgy siklik, történik, felengedek én is, a kocsiban már teljes hangerővel olasz slágereket énekelünk, nevetünk. A városból semmi sem látszik, csak szokványos utak meg boltok – akkor még csak ennyinek tűnt, most már pékség a kedves szír bácsimmal, ezüst faragó bácsival akit Szulejmánnak hívnak, park a játékkastéllyal, egyesületi apartman közös főzésekkel, török barátokkal, vízipipás kávézóval, szűk utcák macskákkal, színes bazárral, délutáni kószálásokkal mindenféle nemzetiségű barátokkal…de akkor még csak fekete utak, boltok voltak.

Az egyesület egy átalakított családi házban van – a lépcsőn koszovói és német lányok ülnek, és már messziről integetnek, nagyon lelkesek, kérik, üljünk oda melléjük. Üdvözölnek bennünket a Geged családban, we are a big family, you will see, it’s amazing, mondják.

Elszívok velük egy cigarettát, minden szívással egyre inkább azt érzem: engem ez a hely tényleg várt húsz éven keresztül. Ez a hely olyan állomás, ahová el kellett jutnom, akármilyen vargabetű és eldobott élet árán is.  Végre, végre helyben vagyok, jó helyen vagyok. Nincs bennem a lüktetés, hogy máshol akarok lenni, végre.

És én ennél jobb érzést nem tudok elképzelni.

Vörös Anna