Egy 5x5 méter nagyságú játszószoba, átlagos berendezés, játékok és túl sok színű ceruza. Minden a helyén, akár az óvodában. A kézfertőtlenítős tubustól és a cipőre húzható kék plasztik zsáktól meg az infúziós gépektől eltekintve minden normális.

Szóval egy török kórház harmadik emeleti szobája, játszósaroknak berendezve olyan kettő és tizenhárom év közötti gyerekeknek, akik kemoterápiára járnak. Néhányukon maszk van, néhányuk felhőfehér és kopasz, csak a szemük olyan déli sötétbarna, amiből ki lehet következtetni, hogy nem európai származásúak.

A szemek szinte ugyanolyanok. Mivel nem tudok törökül, ők pedig nem tudnak angolul (hogy is tudnának), a török önkéntesünk pedig rendszerint a számítógépet bújja, idegesítő gyerekdalokat keresve a YouTube-on (mintha egy amerikai film gyerekzsúrján lennénk, tömény habos tortával, kólával és bújócskával).

                        Szóval szemrebbenésekkel és gesztusokkal kommunikálunk.

Már az első félórában rádöbbentem arra, hogy ezek a kisgyerekek bölcsebbek, talán megfáradtabbak is nálam, olyan a pillantásuk, mint idős embereké, akik legszívesebben csak ülnek az ágyuk szélén, és az emlékeikben élnek, miközben azt mondják, még az unokákat, aztán később, a dédunokákat még szeretnék látni. Aztán az unokák esküvőjét. 
Pedig ezek a gyerekek nem élnek velünk. Körülöttük steril fal van. A napjaik fertőtlenítőszagúak. Nem tudják miért vannak ezen a helyen, talán természetesnek is veszik, mert nincs más tapasztalatuk. Ők ebbe születtek bele. Többet tudnak fájdalomról, lemondásról nálam, nálunk, és még csak nem is sejtik, mert túl kicsik hozzá. És mégis. Ezeket a tekinteteket sosem fogom viszontlátni máshol, máson. Fájdalmat látni egy öregember szemében, aki a kórházban fekszik, és ugyanazt a beletörődős fájdalmat, unalmat látni egy ötéves kisfiú szemében, akit egy kórházi játszóházban tanítok meg mozaikképet kirakni.

Terméseket, faleveleket nem vihettem magammal, mert nem sterilek.

A mi világunk és az övék, mi, önkéntesek pedig itt is, ott is vagyunk, csak mi három óra után visszajövünk az egyesületbe hülyéskedni. Ők maradnak. Másnap újrakezdjük.

Az anyukák kinn ülnek a váróteremben, ahonnan a gyerekeket hívják be az újabb vizsgálatokra. Valamennyien mindig ott állnak a játszószoba ajtajában, muszlim nők, talpig beöltözve, a fejükön hidzsáb, csak az arcukat látom.

Fotózzák azt a furcsa európai lányt, aki nem takarja el a szőke haját, aki rövidnadrágban és spagettipántos felsőben van, aki egy mini kocsiban húzza végig a kislányukat a szobában. Mosolyognak, mert a kislány elneveti magát, a fiúk bowlingoznak a srácokkal, és minden gyerekmosoly, minden gyerekkacaj után bólogatnak a szülők és rendkívül hálásak.

Szeretek ezen a szigeten lenni. Szeretek az a pont lenni, amire a gyerekek várnak a kórházban, semmit adok, és mégis olyan hálásak. Az ajtóban pedig állnak a feketébe öltözött nők, figyelnek minket, szeretnek minket. Itt nem érdekli őket, hogy nem takarom el magamat. Itt az nem fontos.

És mikor elmegyünk, ugyanaz a procedúra - kézfertőtlenítés, egyik lábról le a plasztik zsák, azzal kiléphetek a folyosóra, a másik lábammal a gyerekszobában állok, aztán fél lábon egyensúlyozom ki magamat. Aztán kézfertőtlenítés megint, papírzsepivel egy óvatlan pillanatban szemtörlés. 

Mert sírni itt nem szabad, csak az utcán, a buszon.

Vörös Anna