Tavaly nyáron döntöttem az EVS önkéntesség mellett. Átnyargaltam a biztosból a bizonytalanba – legalábbis a külső világom nagy része abszolút így ítélte meg. Előtte ugyanis egy tökéletes buborékban tartottam fent magam, amiben minden adott volt a biztos egzisztenciához. Az elhivatottságom azonban már egy ideje csak kullogott valahol a hátam mögött, így hát beleálltam az ellenszélbe és eldöntöttem, hogy visszatérek Finnországba.

Hasonló pálfordulatos impulzusokat vártam most is ettől az országtól, mint évekkel ezelőtt fiatal egyetemistaként. Minden álmom az volt, hogy beleássam magam egy olyan élménybe, ahol tanárnak és diáknak lenni nem valami küzdelem, hanem egyfajta örömteli felfedezés. Mivel a magyarországi vargabetűk eltántorítottak az ilyen irányú végzettségemtől, a pedagógiához való visszatérést leginkább egy finnországi EVS-ben vizionáltam. És ahogy azt már korábban írtam, bár nem közoktatási intézményben tevékenykedem, nap mint nap tapasztalom a finn tanárok és diákok felfogását.

Na de mit is csinálok pontosan? A projektem legnagyobb részét a gyerekek töltik ki. Egész nap játszok, kreatívkodok, vagy éppen sportolok velük. Olyan foglalkozásokat koordinálok, amikhez nem szükséges speciális felkészültség, mint mondjuk egy falmászáshoz vagy kötélpályás program levezényléséhez. Ez a hetem például így néz ki: szabaduló szoba, pólófestés, smoothie készítés, Zorb gömb, bögrefestés, íjászat, diákolimpia, vasúti kézihajtány (remélem jól fordítom...) és szumózás. Igazából majdnem mindegyik foglalkozástípusról tudnék írni külön egy-egy posztot, lenne róluk mit mesélni!

A foglalkozásokat ne úgy képzeljetek el, hogy csak én beszélek és/vagy felügyelek. Az osztályok mindig legalább egy, de inkább két tanárával együtt vesznek részt a programokon. Az én dolgom az, hogy a feladatok ismertetésén kívül biztosítsam a gördülékenységet és készen álljak bármilyen kérés teljesítésére vagy kérdés megválaszolására. Tehát teszem azt fegyelmezésre mindig ott vannak az osztályfőnökök. Ha elfajul egy helyzet, azt azért nem felelősségem megoldani. Persze nagyon kell figyelnem például az íjászatnál, hogy a gyerkőcök magukról megfeledkezve ne rohanjanak az éppen lőni készülő társuk elé, de ezekben a szituációkban mindig ott vannak mellettem biztonsági övként a tanárok.

Hálás vagyok a projektemért, mert megtanít tanítani. Beenged egy olyan zárt körbe, ahova külsősök sosem jutnának el. Ennek révén ki tudtam alakítani egy bizonyos kapcsolatot a helyi általános iskolával és óvodával is, ami további projektekre adott izgalmas ötleteket. Az már biztos, hogy ezen tapasztalatok nélkül nem lennék most ilyen céltudatos és elszánt a tanítással kapcsolatban. Lehet, hogy megtaláltam, amit kerestem?

Szőke Dorottya