Egy hét múlva 29. Ennyi leszek papíron, a lélek egy másik kérdés. A bátyámnak mindig tizenéves maradok, Apukám régebben öregített, én pedig leragadtam a bűvös 25-ösnél.

Mégis itt vagyok, és nem Budapesten – vagy valamelyik nyugat-európia nagyvárosban – kergetek egy fényesebb jövőt.

Ha szerencsés egy önkéntes, a projektje során el kell, hogy kapja az „aha” érzés, vagyis meg kell világosodjon, mi a fenét is keres ott, ahol van. Ez lehet szakmai szempontból nagy dobás, vagy az önmagunk keresése közben tett utazás egyik pillanatnyi állomása.

Hogy is van ez nálam? A projektem a végéhez közeledik, júliusig tart a kiküldetésem. Az óvodában, ahol dolgozom, viszont csak május, azaz e hó végéig leszek. Utána nincsenek foglalkozások, így az én angoltanári tevékenységeim is befejeződnek.

Nem hittem volna, hogy ilyen hirtelen ér majd el a félelem és a szorongás, ami azért kerít hatalmába, mert tudatosult bennem egyik nap – „El kell mennem, közeleg a búcsú napja.” Egy átlagos munkanapon 9-12 óra között vagyok az oviban. Ha délelőtt nincs órám, akkor a supervisorom csoportjában segítek (A supervisort talán munkafelügyelőnek lehet nevezni, de magam sem tudom mi lenne az illő magyarázat. Mert nem egy főnökről van szó – itt legalábbis nem –, aki parancsokat osztogat, de nem is hivatott tutujgatni téged az illető. Egy ilyen összekötő valakinek hívnám talán, aki közvetít a munka világa és az önkéntes világa között.) Ide 6-7 éves gyerekek járnak, akik jövőre mennek iskolába. 

Amikor elüti a tizenkettőt az óra, elhagyom az udvaron át az óvodát. Ilyenkor egyedül vagyok ott, ahol az előbb még seregnyi gyerek viháncolt. Korábban nem tűnt fel, milyen különleges ez a pillanat. Most, hogy a „végét járom”, valahogy fáj ez a hirtelen csend. Az út a kapuig csak egy perc, mégis ezalatt a röpke idő alatt az elmúlt hetekben gombóc szökött a torkomba, a sírást magamban tartva.

Mikor visszajövök Oroszországból, két nap múlva már az évzárón fogok ülni. A csoportunk folyamatosan készül a műsorra, minden héten kétszer van igen komoly próba, zongorakíséretes daltanulás, pontos koreográfia. Az oroszok szeretik megmutatni, amijük van, és valahogy a szülőktől is elvárás, hogy produkáljon a gyerek. Nem tudom még, hogyan fogom feldolgozni a hiányt, amit a mosolygós, szeretetteli arcok nélkülözése fog okozni. Mostanában éberebben figyelem kis tanítványaimat, minden egyes általuk felidézett angol szónak vagy dalrészletnek külön örülök. Többet kaptam itt mindenkitől, mint azt szerintem bármelyikük is sejtené, legyen az gyerek, vagy kolléga. Projektem neve: „Everyone is learning”, vagyis „Mindenki tanul”. Csak remélem, hogy nem felejtenek majd teljesen el, és marad bennük akár csak egy halvány emlékfoszlány. Akárhogyan is lesz, jelenleg nagyon boldog vagyok, talán csak még nem tudom, mihez kell kezdeni ezzel a kiváltságos állapottal.

Horváth Fruzsina