Szerencsés flótás vagyok, ez nem is kérdés. De miért is? Gyakran olvasni ilyen - olyan konfliktusokról más - szintén az EVS-ről szóló - blogokon. Túl sokan laknak együtt egy lakásban, van, aki lusta, és nem takarít, esetleg kibírhatatlan a szobatárs... Nekem nagy ajándékot pottyantott az ölembe az élet, amikor Danielevel - azaz ahogyan  az otthoniaknak emlegetni szoktam, az olaszommal -  közös tető került a fejünk fölé.

Kiutazásom előtt azonban még mindent sűrű homály borított. 

A fogadószervezetem előzetesen  rákérdezett, bánnám-e, ha a jövőbeni lakótársnő (kéretik erre később emlékezni!) magával hozná a kutyáját. Dehogy bántam, imádom a kutyákat. Otthon sajnos sosem lehetett - hetedik emeleti panel nem éppen ideális környezet egy jobb sorsra érdemes négylábúnak -, ezért boldog voltam, nem is kicsit. Később jött egy másik e-mail, amiből kiderült, a harmadik lakó egy szlovén srác lesz. A két név birtokában modernkori rossz szokáshoz híven azonnal lenyomoztam őket a kék-fehér alapszínekkel operáló közösségi hálón. A portugál lány a profilképén egy fiatal sráccal pózolt, de ő maga kicsit többnek látszott harmincnál (ez a felső korhatára az EVS-re való jelentkezésnek). Gondoltam, még gyorsan a szülinap előtt bevállalt egy kis kalandot, vagány nőcivel lesz dolgom.

Pár nappal a tényleges indulás előtt aztán furcsa levél landolt virtuális postaládámban: „Ugye nem lenne gond, ha egy olasz fiúval kellene együtt laknod?” Olasz? Fiú? - Semmit sem értettem az egészből. Daniela az lány név, ebben egészen biztos voltam, hiszen pár héttel korábban egy ifjúsági cserén megismerkedtem egy erre a névre hallgató portugál lánnyal. Újra lecsekkoltam az ominózus profilképet és ezúttal pár másik fotót is, így hamar kiderült, a portugál lány valóban egy olasz fiú, a neve pedig Daniele, és nem Daniela (ami a portugál női név helyes írásmódja).

A hosszas - ám korántsem elhanyagolható - bevezető után ismerjétek meg a lakótársak gyöngyét.

Honnan tudja az ember, ha valakivel megfogta az Isten lábát? Talán onnan, hogy amikor mások kisebb-nagyobb, az intenzív közösségi létezésből adódó problémaáradatát hallgatva  rádöbben: „Jé, nálunk egyszerűen minden rendben van!” Persze nem volt ez mindig így. A kezdetek kezdetén nehezemre esett megszokni a normálistól eltérő hangfekvésben zajló végeláthatatlannak tűnő családi skype-konferenciákat, vagy a vasárnap éjszakába nyúló, „teljes tüdőből kell szurkoljak a nappaliban, ha már nem lehetek a stadionban” felkiáltással történő meccsnézéseket.

DE! Mindent meg lehet szokni. Tudom, ez óriási közhely, mégis igaz. Jó hír viszont, hogy létezik egy még jobb megoldás: a kommunikáció. Ez nem mindig könnyű, de ahogyan adott esetben a futás is, hasznos. Tudja ezt mindenki, mégsem gyakoroljuk elégszer. Egyszer valamin nagyon felhúztam magam, és hisztis nő módjára viselkedtem. Nem mondtam semmit, csak puffogva közlekedtem egész este, mígnem Daniele közölte, ha valami bajom van, azt egész nyugodtan elárulhatom neki. Elhadartam, mi bántott, miután kiderült, félreértés volt az egész. A végén már csak nevettünk az egészen.

Itt jön képbe a humor, ami sok esetben kisegíthet minket a bajból. Szerencsére mindketten jó humorérzékkel vagyunk megáldva.  Jókat röhögünk együtt is, külön is, legtöbbször a saját hülyeségünkön, az életen, és úgy általában mindenen, ami az EVS alatt megkóstolhat egy önkéntest.

Végignéztünk közösen két sorozatot, néha együtt járunk le a boltba, néhány hónapja pedig minden elsején megünnepeljük ideérkezésünk napját. Nem ápolunk romantikus viszonyt, egyszerűen csak vidáman élünk ebben a narvai kis lakásban, amit nehéz lesz majd itt hagyni. Addig is jövő héten gyorsan átugrunk Oroszországba, - Moszkvába és Szentpétervárra -, nehogy megártson ez a nagy lakótelepi idill.

Horváth Fruzsina