A mostani bejegyzésemben a projektem egy nagyon különleges részéről írok. Az egy év nagy részében Pratoban lakom és dolgozom, főleg gyerekekkel és a partnerszervezetekkel való kapcsolattartással, egy kis EVS koordinációval foglalkozom. Azonban amint jó az idő (ez körülbelül március közepe) van egy másik feladatunk is.

Szerencsés flótás vagyok, ez nem is kérdés. De miért is? Gyakran olvasni ilyen - olyan konfliktusokról más - szintén az EVS-ről szóló - blogokon. Túl sokan laknak együtt egy lakásban, van, aki lusta, és nem takarít, esetleg kibírhatatlan a szobatárs... Nekem nagy ajándékot pottyantott az ölembe az élet, amikor Danielevel - azaz ahogyan  az otthoniaknak emlegetni szoktam, az olaszommal -  közös tető került a fejünk fölé.

Kiutazásom előtt azonban még mindent sűrű homály borított. 

Maradjunk annyiban, hogy a finnek tudnak majálist ünnepelni! Aki látta már ezt testközelből, annak nem is kell tovább részleteznem a miérteket. Azonban azok, akik még nem igazán ismerik a finnországi vappu ünneplést, most lelkiismeret-furdalás nélkül vegyenek ölbe egy tál szemtelenül túlcukrozott fánkot, aztán egy (pár) pohár pezsgő kortyolgatása közben merüljenek el az alábbi sorok között. Vagy csak szimplán olvassák el élménybeszámolómat a helsinki hétvégémről, remélem így is sikerül nekik meglobogtatnom az igazi vappu-életérzést!

Minden országnak megvannak a maga sajátosságai, ami különbözővé teszi azt a többitől. Nemcsak óriási különbségekre gondolok itt, mint például a nyelv, ami egyértelmű, hanem azokra az apróságokra is, amiknek a felfedezése minden nap rádöbbent arra, hogy nem Magyarországon vagyok.

Hogyan is lehetne négy napi élményanyagot egyetlen ínycsiklandó süteménnyé formálni, vagyis egy olyan bejegyzést írni, amely akár a kókuszgolyó, az emlékek morzsáiból valami olyat tesz a kíváncsi olvasó asztalára, ami után mind a tíz ujját megnyalja majd? Nem tudom a tuti receptet, de remélem ízlik majd a főztöm!

Otthon már javában tavasz van, azonban én itt Helsinkitől 280 km-re még csak most kezdem érezni, hogy a tél visszavonulót fúj. Itt-ott még lehet látni hószigeteket az erdőben és néha meg is csúszok a jeges verandán, amikor reggelenként álmosan kilépek a faházikómból... Szóval ha akarnám se tudnám elfelejteni, hogy nem is olyan régen a gyerekekkel órákat töltöttünk kint a hóesésben. Ahogy visszaemlékszem azokra a hideg napokra, azt kell mondanom, hogy elképesztő, mennyire máshogy van huzalozva az itteniek agya mint nekünk, magyaroknak... Ami nekik természetes vagy kihívást jelentő feladat volt, az nekem eleinte kész elmebaj vagy életveszély vagy rémálom volt! De inkább ezek mind együttvéve... Azt hiszem a téli sportprogramok tanították meg nekem, hogy mit is jelent valójában az a bizonyos sisu (ejtsd ”sziszu”). Mindjárt rá is térek hogyan.

Pontosan 5 hónapja, 29 napja és 17 órája töltöm az egyéves önkéntes szolgálatomat Pratoban, Toszkánában, Olaszországban. A szervezet ahol dolgozom, az egyik nagy természetvédelmi szervezet, a Legambiente irodája.

A júniusi hőségben naphosszat görnyedtem színes excel táblázataim fölé. Kinek írtam? Ki válaszolt? Hová lehet még menni? Mindenképpen menni akarok? Igen, mert belül szüntelenül feszít, és tudom, októberben már máshol fogok ébredni.

Február 1-jén kezdtem el a 6 hónapig tartó önkéntes projektemet az édes kis vidéki finn község, Virrat közelében. Indulás előtt sok kérdés kavargott bennem: jófejek lesznek az új munkatársaim? Valóban testhez álló lesz a projekt? Hozzá tudok érdemben adni a jelenlétemmel a szervezetem munkájához? És úgy egyáltalán: tényleg jó ötlet itt hagynom a tutibiztos budapesti munkámat az önkénteskedésért?!

Szinte hihetetlen, hogy már 10 hete indult a 100újélmény blog, annyira hamar elrepült ez az idő. Ezzel együtt elérkeztem az EVS-em feléhez, a napokban ünnepeltem meg a hatodik itt töltött hónapomat.