Elérkezett az idő, hogy újra életjelet adjak magamról. Visszatértünk városunkba, Amiensbe a verőfényes délről. Sajnos, az időjárás itt időről időre emlékeztet, hogy javában az ősz közepét koptatjuk. Egyik pillanatban előbújik a nap, a másikban pedig kíméletlen eső áztatja az utcákat. Ennek nem különösebben örülök, ugyanis biciklivel közlekedem.

Már harmadik hete vagyok - nem teljes jogú, de - lakosa Lisszabonnak és teljes erőbedobással igyekszem az integrálódás felé. Ezt persze kissé megnehezítheti pár meglepő tényező, nevezzük cultural difference- nek, de hát fő a tolerancia meg a türelem ugyebár.

Újból jelentkezem hát Franciaországból, de most kivételesen nem a nagyszerű északról. A héten ugyanis szemináriumon voltunk olasz, osztrák és görög önkéntes barátaimmal. S ha már utazunk, utazzunk rendesen, meghosszabbítottuk a kiruccanást 4 nappal. Már vasárnap hajnalban ”nyakunkba vettük a TGV-t", meg sem álltunk Marseille-ig.

Kőkemény két hét alatt mentem végig az interjún, kiválasztáson, felkészülésen és megérkezésen, tehát hazudnék, ha azt mondanám, hogy úgy jöttem ide, hogy teljesen tisztában vagyok mindennel ami itt rám vár.

Norvégiába költöztem egy évre. Már két hete itt vagyok egy teljesen idegen közegben, de egyre inkább otthon. Persze ez elég nyálasan hangzik, de azt hiszem, egyrészt nekem sem kell sok, hogy otthon érezzem magam, másrészt pedig eddig minden jól alakult. Eddig minden szép és jó, azt hiszem, egyelőre az a mondás is megállja a helyét, hogy minden nap – így vagy úgy – jobb, mint az előző.

Becses nevem Kordé Krisztián, és a csodálatos Franciaországból írom ezt a bejegyzést, a sajt, bor és szerelem országából. Az én városom az elkövetkező 3 hónapban Amiens, Picardie régió központja, a fővárostól északra. S hogy miért adtam EVS-re a fejem, és miért éppen ide szerződtem? Elsősorban a nyelvtanulás szempontjából ígérkezett ideálisnak, hiszen így fejleszthetem mind az angol, mind a francia beszédkészségem. Előbbi világnyelv, utóbbi pedig szintén hasznos, nem mellesleg gyönyörűen hangzik. Másodsorban, ki ne szeretne új barátokat szerezni, új kultúrát megismerni? Ki mondana nemet személyisége fejlesztésére, új tapasztalatok gyűjtésére, komfortzónájának tágítására? És a hab a tortán, hogy mindezt ingyen? Köszönöm, Erasmus+!

El se hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő és már itt a nyár. Most töltöm a nyolcadik hónapomat itt, Pratoban és elfog a sírhatnék ha arra gondolok, hogy 4 hónap és haza kell mennem. Ez szerintem még nehezebb lesz, mint eljönni otthonról.

Az EVS (nekem) olyan, mint egy soktényezős bon-bon. Adott egy hatalmas doboz édesség, de csak az alján vannak azok a képek, amelyek elárulják, milyen ízű csokikat rejt a csomagolás. Tudom, most sokatoknak eszébe juthat a Forest Gumpból jól ismert hasonlat, de szánt szándékkal nem azt akartam idézni, mivel az egész analógia csak ebben a szent pillanatban ugrott be, amint az előbb a búcsúajándékba kapott óriási doboz tartalmát dézsmálgattam, és az apró csokoládé lassan olvadni kezdett a számban. 

Cukros kávé kúszik fel az agyamba… leültem írni. Olyasvalamiről számolok be most, amit nem volt könnyű megélni.

Munkám az óvodában múlt szerdán véget ért. Csütörtökön nem mozdultam ki, próbáltam összekaparni széttöredezett részeimet, és elhitetni magammal, hogy nincs vége mindennek, a nyár még sok szépet tartogat számomra. Másnap reggel hatkor már a Tallinnba tartó buszon ültem, tízkor már az óváros utcáit róttam. A bábszínházban volt jelenésem, mert ők szervezték a TREFF nevű színházi fesztivált, ahol az elmúlt négy napban önkéntesként dolgoztam.

Egészen hihetetlen, hogy már két hónapja írogatok a 100 új élmény blogra! A mai lesz az utolsó írásom itt, ugyanis a kampány nyolc hétig tartott és akárhogy is számolom, ez már a nyolcadik bejegyzésem lesz az indulás óta. Köszönöm, hogy olvastatok! Én nagyon élveztem az elmúlt időszakot! Kicsit hiányozni is fognak a kedd délutánok, amikor izgatottan vártam a legújabb posztom megjelenését.