Amikor életed minden napja és órája tökéletes szervezés alatt áll, sohasem késel, nem hibázol és nincs is rá lehetőséged akkor egy idő után robotként állsz be a mozgójárdára a többi kosztümös és nyakkendős ember mögé, hogy elvégezd a munkát a multik nagy kavalkádjában. Megállod a helyed stresszes szituációkban és már fel sem tűnik, ha két napig nem alszol a munka miatt. Azonban ha felismered, hogy ez nem visz előrébb, akkor fogod magad, felrúgsz mindent magad körül, kilépsz a munkahelyedről, otthagysz minden megszokott szabályt és elmész egy EVS-re, hogy teljesen összekutyuld az életed minden percét.

A munkahely, ahol önkéntesként dolgozom, egy kulturális szervezet, ahol rendkívül sokféle tevékenységgel foglalkozunk. A Jump In egy olyan egyesület, mely számos Európai Unió által támogatott projektben vesz részt küldő, koordináló vagy fogadó szervezetként. Két önkéntes társammal dolgozunk együtt, a létező legjobb hangulatban. Reggel 9-től este 7-ig dolgozunk egy délutáni három órás sziesztával.

Nem jó érzés végigmenni azon a folyosón, ami ahhoz a repülőhöz vezet, ami elvisz Gaziantepbe. Pedig csak két és fél hónapra megyek el, de ahogy sétálok, hagyom magam mögött a budapesti repteret, Magyarországot, érzem, hogy most hátrahagyok magamból is egy darabot. Sejtem, hogy soha többet nem leszek olasz szakos bölcsész, ELTE-s, fordító, sem pedig tolmács.

Projektem ötödik hónapjában eljutottam egy olyan pontra, hogy felmerült bennem a kérdés, mégis mit tettem én ez idáig. Vagyis inkább mit ettem. Az elmúlt héten egy kedves gyermekkori barátom látogatott meg, aki vérbeli szakács és komoly világjáró körutakon jár-kel, hogy minél több gasztronómiai okosságot gyűjtsön a kobakjába. Én főzéstudományok híján nemigen tudtam nagyot villantani még pár hónappal ezelőtt, de az itteni élet meghozza az ember kedvét az ételkészítéshez (ellentétes esetben elég hamar éhen halnál), úgyhogy külön örültem, hogy elleshetek némi fortélyt.

Miért olyan különleges az EVS-em? Talán nem is a legfontosabb, de meghatározó része az itt töltött időmnek, hogy pontosan hol is vagyok és milyen itt élni. Dél-Olaszországban, a csizma sarkában, Puglia régió déli részén, Salentoban élek egy 6000 fős kisvárosban. Salento gyakran annyira más, mint általában Olaszország, hogy az itteniek előbb mondják magukat salentino-nak, mint olasznak. Az ételek, az időjárás, a dialektus, az emberek mindennapi viselkedése, a zene és a hangulat az, ami Salentot és így az én önkéntességemet is különlegessé teszik.

Azt hiszem, egyik szülő sem lenne elragadtatva, amikor eddig bölcsésztanulmányokat folytató, alig húszéves lányuk ebéd közben bejelenti: elmegy két hónapra Törökországba, Gaziantepbe, ami nem mellesleg hatvan kilométerre fekszik a szír határtól.

Azért megy el, hogy magához öleljen néhány szír menekült gyereket, elhitesse török árvákkal, hogy van, aki szereti őket és gondol rájuk egy pici és távoli országból, hogy falun focizzon kis srácokkal, és hogy egy kórház onkológiai osztályán rákos gyerekekkel játsszon. Két hétig nem álltak velem szóba otthon. De azért lassan belenyugodtak, Skype-beszélgetések közben pedig elhintették: nagyon büszkék rám, bátor és önzetlen vagyok, mondták, én nem így gondolom.

- Két napod van dönteni, és egy hét múlva indulsz.
- De Orsi! Az se tudom, mi az az EVS.
- Küldök egy infó csomagot hívj, ha elolvastad.
- Oké.

Tehát meg is érkeztem határozottan megfontolt, és több hónapos felkészülés után Spanyolországba, Valenciába. Eltartott egy darabig, amíg a tökéletesen megszervezett életemből átszoktam a nappalinkban található „Keep calm and Live in Spain” feliratú papír által tanácsolt életvitelre. Ebben nagy segítségemre volt az érkezésemhez roppant közel eső vallási ünnep, mely Spanyolországban sziporkázó hagyományokkal rendelkezik.

Amikor az ember kétségek közt vergődik, hogy mit is kezdjen az életével, ha egy korszak lezárul, könnyen elbizonytalanodhat. Kivéve, ha a szerencse és a sors összefog, hogy megmentsék az illető jövőjét. Így történt ez velem is, amikor az egyetem végének közeledtével rám talált a hirdetés, miszerint magyar önkéntest keresnek Dél-Olaszországba.

A jelentkezési folyamat hamar lezajlott, néhány napon belül meg is vettem a repülőjegyem és nekiálltam feldolgozni a tényt, hogy egy teljes évre el fogok utazni. Az első EVS élményem emlékeim szerint az volt, amikor meg kellett küzdenem magammal. Számos félelem és remény kavargott bennem az utazás előtt, de bízva magamban és az EVS programban sikerült felfedeznem azt az oldalamat, amiről előtte nem is tudtam: a kíváncsi, rugalmas, nyitott és határozott énemet.